Epilógus

Sziasztok Drágák !

Tudom, "kissé" elhanyagoltam ezt a blogot, de csak mert nem tudtam folytatni és most úgy érzem nem is kell, mert nincs értelme. Szóval ez amolyan búcsú pillanat. Köszönöm mindenkinek, aki valaha is járt itt és olvasta a történetemet. Remélem azért valamennyire tetszett, és azért velem tartotok továbbra is a többi blogomnál. Ezer hála mindenért, Ti vagytok a legjobbak !

Puszi. xx

Hosszú idő után először éreztem magam felszabadultnak, mondhatni megkönnyebbültnek, és egy kicsit büszke is voltam magamra, amiért meg mertem lépni ezt a lépést. Brook szerint már sokkal előbb meg kellett volna hoznom ezt a döntést, de valami mindig visszatartott. Vagy valaki.. Nem akartam rosszat neki, így hagytam, hogy az idő elfedje egy kicsit a történteket, annak ellenére, hogy tudtam, sosem fognak elfelejteni, mindig ott leszek a képben, mint egy ex barátnő, de már beletörődtem ebbe. Miért is rágódnék rajta? Döntést kellett hoznom, és meg is tettem. De a választás se Trisre, de Loura nem esett, magamat választottam helyettük. Ők boldogabbak lesznek nélkülem, tudom, mert mindig csak fájdalmat okoztam nekik és ezt nem folytathattam. Nem mondom, hogy könnyű volt pontot tennem minden végére, de nem tehettem mást, ez volt a helyes megoldás, még ha sokszor nem is tűnt úgy utána. De az életem azóta jóra fordult, a kis könyvesboltban segítettek elindítani a lehetséges karrieremen, és segítettek kiadni az első könyvemet, amit már évek óta írtam. Sosem beszéltem róla senkinek, csupán Brook tudott róla, ez olyan személyes dolog.. Az én dolgom. Jó visszajelzéseket kaptam, ezért is rendezett a barátnőm egy bulit nekem, ami meglepetés volt. Mondhatom kellemes meglepetés. Annyi régen látott ismerős jelent meg, akikről azt hittem, már elfelejtették a visszahúzódó, félénk lányt. A tömegben azonban feltűntek váratlan személyek is.. Barátnőmre kaptam tekintetemet, aki hirtelen más felé nézett, majd lassan hagyott ott. Furcsa érzések kavarogtak bennem, ugyanis nem vártam, hogy a közeljövőben még találkozni fogunk. Túlságosan is régen láttam.. Megígértem magamnak, hogy nem tartom vele a kapcsolatot, nem nézegetem a twitter oldalát, nem hívom fel.. Úgy gondoltam, jobb ha teljesen kitörlöm a fejemből, de az emlékeknek még én sem tudok parancsolni, és volt, hogy egy-egy gyengébb pillanatban elkapott néhány kellemes kép, amitől üresség keletkezett bennem. A szőke hajú fiú ragadott ki gondolataimból, széles mosollyal az arcán közelített felém, majd karjai közé zárt. Niall volt az egyetlen, akivel továbbra is tartottam a kapcsolatot, úgy éreztem nem lenne fair, ha vele is megszakítanék mindent, hiszen annyit tett értem, és a másik legjobb barátommá nőtte ki magát az idők alatt.

- Nagyon büszke vagyok rád.

- Köszönöm.

- Ugye nem hitted, hogy kihagyom a nagy napodat?- fejemet rázva nevettem el magam.

- Reméltem, hogy itt leszel.

- Ugye nem baj, hogy Louis is itt van?- apró mosollyal az arcomon ráztam fejemet, bár magam sem voltam biztos benne, hogy jó vagy inkább rossz, hogy megjelent. Nem tudtam hogy reagálnék, ha odajönne, de nem is kellett rajta sokat gondolkodnom, ugyanis néhány pillanat múlva már előttem állt, a kis szőke hajú barátom pedig eltűnt.

- Szia.- arcán mosoly jelent meg, kék szemei ragyogtak.

- Szia.- hangom kissé erőtlen volt.- Köszi, hogy eljöttél..- szerencsétlennek éreztem magam, de amint erre gondoltam valami megváltozott bennem. Mint ha egy kis hang a fejemben jól helyre tette volna a kételyeimet. Én már nem ez a lány vagyok, többé nem.

- Igen, nem tudtam, hogy örülni fogsz-e.- hajába túrt.

- Örülök, hogy itt vagy.- mélyen néztünk egymás szemébe, gyomrom görcsbe rándult, és ha akartam volna se lettem volna képes letörölni a mosolyt arcomról.

- Büszke vagyok rád.- mosolyom csak szélesebb lett, idegesen néztem félre, majd vissza rá.- Megtennél nekem egy szívességet?- aprót bólintottam.- Ne tűnj el így többé.- szívem már a torkomban dobogott.

- Nem fogok.

25. fejezet

- Tristan..- meghökkenve álltam a fiú előtt. Úgy éreztem nem állok még készen arra, hogy vele találkozzak, de végül is mire kellett volna felkészülnöm? További szólásra nyitottam számat, de képtelen voltam a szavakat kipréselni ajkaimon, csupán tátogni tudtam. Meglepett azzal, hogy odajött, de tudtam, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, még ha legbelül reménykedtem is, hogy inkább utóbb, mint előbb.
- Mit keresel itt?
- Itt lakik.- Gabe jelent meg mögöttem. Gondterhelten fújtam ki a levegőt.
- M.. Mi az, hogy itt laksz?- kérdését nekem szegezte,  nagy örömömre eltűnt a "magabiztos, megújult Lana" és visszatért a törékeny, érzékeny személy. Nem tudtam válaszolni, bármennyire is szerettem volna.- Úgy tudtam egyedül vagy itt.- ezt azonban már testvérének tette fel.
- Beszélhetünk?- ennyi telt tőlem. Gabe bólintott majd már el is tűnt. Kiléptem az ajtón, becsukva magam mögött azt, és a kék szempárba meredtem. Hiányzott Tristan szeretete és személye, eddig fel sem tűnt mennyire.- Féltem elmondani..
- Mégis miért?
- Nem tudom..- hangom halk volt.- Én..- fejemet ráztam, majd levettem róla tekintetemet. Újra szánalmasnak éreztem magam, és azt kívántam bárcsak elnyelne a föld, és megszűnne az egész gyötrelmem, de nem így volt.. Mert miért is történt volna így, rólam van szó..
- Ugye tudod, hogy még mindig fontos vagy nekem?- nem mertem ránézni.
Féltem az érzelmektől amiket szemeiben fedezhetek fel, és féltem, hogy könnyeim nem csak látásomat homályosítják tovább, de szabad utat engednek majd maguknak. Kezemért nyúlt, majd miután lágy csókot lehelt tenyerembe, engedtem érzéseimnek és karjaiba vetettem magam. Átkaroltam nyakát, arcomat pólójába fúrtam, talán még soha sem esett ennyire jól valakinek az ölelése, mint abban a pillanatban.
- Annyira sajnálom..- suttogtam, de képtelen voltam elengedni. Érzések százai törtek fel belőlem, testemet melegség töltötte el. Úgy éreztem hihetek neki, tényleg fontos vagyok számára.
Emlékek tömegei szabadultak el a fejemben, mint ha valaki benyomta volna azt a bizonyos visszajátszás gombot, és már nem lehetett kikapcsolni. Túl sok mindenen mentem keresztül az elmúlt egy évben, amióta Londont magam mögött hagyva kezdtem egy új életet. Az igazság az, hogy nem bántam meg, elszakadni attól az élettől a lehető legjobb döntésem volt. Új embereket ismerhettem meg és túlléphettem a múlt mély sebein, legalább is néhányan biztos, mert maradtak beforratlan sebek, amik talán örökre azok maradnak. Egy új személy lettem.. Brook és Niall szinte ki sem léptek az életemből, mindig mellettem voltak a döntéseim ellenére, és tudom, hogy ez sosem fog változni, és az a fiú, aki mellett úgy éreztem leélhetem az életem, hiszen minden olyan volt, mint egy tündérmesében.. Nos, megváltoztak a dolgok. A tündérmesék nem léteznek, ahogy a hercegek sem. A valóság ennél sokkal sötétebb.
Csak néztem. Nehezen tudtam elhinni, hogy annyi idő után most előttem áll.

 Sokszor elképzeltem már ezt a pillanatot, de valahogy mindig az lett a vége, hogy kiabálok vele, a fejéhez vágok mindent, ami csak eszembe jut, de ehelyett csak álltam és elmélyedtem kék szemeiben. Eltűnődtem, vajon mi történt közöttünk.. Nem is ez a legjobb kérdés, inkább a miért.. Miért tettük azt, amit ha egyszer szerettük egymást? Úgy látszik nem volt elég erős a kötelék, ami kettőnk között lebegett, talán így kellett lennie. Lehet, hogy sosem volt jövőnk, a kettőnk kapcsolata csak megmutatta, hogy kik is vagyunk valójában.
- Hiányoztál.- hangjától végigfutott rajtam a hideg. Túl régen hallottam már. Ajkát apró mosolyra húzta, vissza kellett fognom magam, nehogy nyakába ugorjak és többé ne is engedjem el. Mindig is ezt váltotta ki belőlem, még ha már nem is érzem azt iránta, amit eddig.
- Sajnálom, hogy eltűntem. Kellett egy kis idő.
- Azt hittem visszajössz Londonba.. Neked az az otthonod.- arcomon mosoly jelent meg. Édesnek találtam abban a pillanatban, azonban belenézve szemeibe megsajnáltam. Egy összetört fiú állt velem szemben, nem pedig az a magabiztos srác, aki egykor volt. Tudtam, hogy ez az én hibám.
- Azt hiszem London sosem volt igazán az otthonom.- megrántottam vállamat.- De örülök, hogy itt vagy.- kék szemeiben apró reménysugár futott végig.
- Előbb akartam jönni, de azt mondták nem jó ötlet.- másnak tűnt, mintha nem lenne önmaga.
- Jól vagy?
- Igen, csak..- beletúrt hajába.- Sok minden történik mostanában.
- Niall mesélt ezt-azt.
- Tényleg hiányzol..- apró sóhaj hagyta el ajkamat.
- Ti is hiányoztok.. De már nem tudok oda visszamenni. Most boldog vagyok, és nem szeretném megint átélni azokat a dolgokat.. Sajnálom.
A fejemben lévő kis kapcsoló újra váltott. Talán ez volt a legfájóbb emlék, amivel meg kellett küzdenem. Látni ahogy Lou szenved, talán még mindig mindennél rosszabb, de valamilyen szinten így fair, hiszen én is szenvedtem már miatta, és amíg valaki nem érzi át a te fájdalmadat, nem fog rájönni mit is tett valójában. Nem kívántam neki ezt az érzést, ahogy most sem kívánom, de így minden értelmet fog nyerni számára és belátja tettei következményeit. A fejem nem kínzott több emlékkel, csak ezzel a két döntő képességűvel. Választanom kellett, épp itt volt már az ideje. Megmutatták, hogy az élet tud csodás is lenni a sötétség ellenére.. Ami valójában én voltam.. Vagyok. Én magam vagyok a sötétség, így nem hagyhatom, hogy eltüntessem mások fényét.

24. fejezet

- Nem mehetsz utána..
- Muszáj lesz.- idegesen túrt hajába miközben le föl járkált.
- Időre van szüksége, és ezt te is tudod.
- De én nem várhatok Niall! Többé nem.. Nem veszíthetem el megint.
- Nem fogod cs..- indulatosabban vágott szavamba.
- Egyszer már elengedtem!
- Oké.. Ezt értem, de ne csak magadra gondolj, hanem rá is. Mit gondolsz miért ment el? Miattad. Össze van zavarodva, ami nem csoda.. Egyik pillanatban még azt mondod neki szereted a másikban meg már egy másik lánnyal vagy.- levegővételemet kihasználva ismét közbe szólt.
- Ezt már megbeszéltük..
- Nem engedted, hogy befejezzem..- felvont szemöldökkel nézett rám.- Aztán hétről hétre Eleanor helyett felé nyitsz, majd közlöd vele, hogy szereted. Ez nem így működik.
- Még is mit kellett volna tennem?
- Nem kellett volna hazudnod magadnak. Beleszerettél a játékod alatt, csak nem akartad bevallani magadnak.- száját szólásra nyitotta, de egy hang sem jött fel torkán. Mindannyian tudtuk az igazságot, még ő is, mégis félt tőle, ezért nem csak saját magának, de mindenkinek hazudott. Tudtam mire gondol abban a pillanatban, és azt is mit érezhet.- Tudom, hogy Elt is szereted.
- Megőrülök Niall.. Ezt nem bírom.- fejét fogva rogyott a székre én pedig szinte tehetetlenül álltam előtte. Kifogytam az ötletekből és a jó tanácsokból, csak egy valami volt az eszemben, hogy nem hagyhatom, hogy odamenjen, mert csak rosszabbá teszi az így is katasztrofális helyzetet. Lana azért hagyta itt Londont, hogy átgondolhassa a dolgokat és új életet kezdjen.. És ha ő úgy dönt, hogy ezt Louis nélkül teszi, el kell fogadni. Megveregettem vállát majd már indultam is volna az állomásra, ha nem állított volna meg.- Hozd haza..- aprót bólintottam, de nem azért tettem, hogy így is fogok majd cselekedni, csupán, hogy ne jöjjön utánam. Képtelen tisztán gondolkodni, és bármennyire is szeretném újra a városban látni a barátomat, nem lehetek önző, nem kérhetem, hogy jöjjön vissza. Lana elég idős már ahhoz, hogy tudja mi a jó neki, különben is.. Utálja, ha megmondják mit csináljon.
- Nagyjából így jutottam el idáig.- csendben hallgatta végig a kis történetemet az egyik legjobb barátommal folytatott beszélgetésről és az útról, ami nem mondható zökkenőmentesnek, de nem is ez a lényeg. A legfontosabb az, hogy újra láthatom őt.- Sajnálom, hogy elrontottam mindent.
- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled..- ledöbbentem.
- Ezt nem mondhatod komolyan..- felnevettem, de nem örömömben.- Elrontottam az életedet, és még te kérsz bocsánatot, mert igazad volt?- arcán mosoly jelent meg. Az a mosoly, amit már oly régen láthattam.
- Az életem mindig is el volt rontva.- megvonta vállát. Elmosolyodtam, és egyben fejemet ráztam.- Hiányoztál Niall..- válasz helyett csupán köré fontam karjaimat, arcát azonnal mellkasomba fúrta. Hosszú idő telt már el, ezalatt pedig mondhatni idegenekként néztünk egymásra, de abban a pillanatban úgy éreztem a jégfal, ami kettőnk közé volt felhúzva, most pillanatok alatt olvadt el, és váltotta fel az a kapcsolat, ami mindig is ott volt kettőnk között. Miközben hallgattam, ahogy az ottani élményeiről beszél feltűnt, hogy már nem az a lány, akit eddig ismertem. Sokkal felszabadultabb és vidámabbnak tűnt. Más lett, de nem a rossz értelemben. Érdekes volt hallgatni, hogy mivel tölti a szabadidejét és, hogy mennyire szeret abban a kis könyvesboltban dolgozni. Ő úgy fogalmazott; most már az élete saját írója. Brook szinte heti szinten látogatja meg, de a "Louis témáról" nem kezdett el beszélni, pedig szeretnék neki segíteni, nagyon is. Mint kiderült, van egy lakótársa, Gabe, nem mellesleg Tris testvére, aki elmondása szerint sokszor megy Brightonba, de olyankor inkább elmegy a házból. Még mindig fél a találkozástól, annyira, hogy megegyeztek a lakótársával, nem mondják el az igazat, amíg Lana képes nem lesz a szemébe nézni. Bármennyire is próbálja tagadni, látom rajta, hogy még mindig fáj neki amit a fiúval tett, és a mai napig nem jutott túl az egészen.
- Szinte minden nap kísért a múlt.- hangja halk volt, szemei szomorúan csillogtak mikor rám emelte őket, ezzel kizökkentett gondolataimból.- Egyszer sem hívtak fel amióta itt vagyok.. Elkönyveltek halottként.- nem kellett kimondania ahhoz, hogy tudjam, a szüleiről beszél.
- Ne mond ezt.
- Még most is fáj, hogy nem vagyok elég jó nekik.
- Ők nem érdemelnek meg téged, ezt te is tudod.- apró mosoly jelent meg az arcán.
- Hogy vannak a többiek?- olyan gyorsan hozta fel a témaváltást, hogy azt hittem csak véletlen mondta ki az előbb a szavakat. Sosem szeretett róluk beszélni.
- Jól..- megrántottam vállamat. Szólásra nyitottam számat, de megelőzött.
- Csak ne gyere most a "gyere vissza Londonba" szöveggel, mert esküszöm, hogy kirugdoslak innen.- elnevettük magunkat.
- Nem terveztem, hidd el.
- Szóval nem is hiányzok.- elgondolkodva nézett fel a plafonra, engem azonban széles mosollyal tisztelt meg. Mint már mondtam.. Megváltozott.
- Nem.. Egy kicsit sem.- a fejemet ráztam, ő pedig vállon lökött és nevetett. Ez az a Lana, aki már szörnyen hiányzott, de ott ülve úgy éreztem visszakaptam a régi barátomat.
- Tudod.. Egyszer minden megváltozik.- ezúttal komoly tekintettel nézett rám, szavainak súlya volt és egyértelműen kivehető volt belőle minden.
- De a barátságunk nem.

Figyelem!

Sziasztok Drágák!

Hónapok óta nem is jelentkeztem itt, sajnálom. Annyira nem volt tovább ötletem ehhez a bloghoz, mert a prológus eredetileg novella volt, és csak kérésre készült belőle blog, de nem gondoltam végig a sztorit, azt hittem majd jönnek magától az ötletek, és jöttek is.. De eddig jutottam. Igyekszem kitalálni, hogy legyen a folytatás és megpróbálom egy héten belül hozni az új részt. Ne haragudjatok rám és remélem lesz a továbbiakban is olvasóm.

Puszi. xx

23. fejezet

Brighton csodás hely, mondhatni pont nekem való. Mint ha egész életemben erre a változásra vágytam volna.. Pontosan így éreztem magam az első pár nap után. Talán csak a hely varázsa számomra, talán a szükséges változás miatt éreztem így, de a döntésemet helyesnek találtam, annak ellenére, ami az állomáson történt. Azért utaztam ide, hogy elfelejtsem a ragyogó, kék szemű fiút, hogy elfelejtsem a vele járó fájdalmat, és az egész elcseszett életemet, ezzel együtt pedig egy új fejezetet nyissak, aminek én leszek az egyedüli szerzője, és a történetet, amit megörökítek a sajátomnak mondhassam. Nincs dráma, nincsenek akadályok, csak én vagyok és az új esély. Szerintem ez egy jó kezdet, hogy magam döntöttem így, hogy elutazok, és tessék, bevált. A lakásomat bérlem, munkát pedig egy kis, de annál érdekeltebb könyvesboltban kaptam egy napnyi hosszú séta után. Nem volt időm várost nézni, azonnal munka után eredtem, hogy elfoglaljam magam és fizethessem a lakást. Nem nagy szám, de nekem megteszi egyenlőre. Különben sem számítottam egy egész lakosztályra, és nem is szoktam a drága dolgokhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolok Louisra, mert igenis gondolok, és szavai az utolsó találkozásunkkor erősen égtek elmémbe, mégsem engedhetek szívemnek, mert félő, hogy ezúttal is én sérülnék meg. Kicsit zűrösek még a napjaim, reggeltől késő délutánig a boltban vagyok, este pedig pakolom ki a dobozokat, így amint van egy kis szabadidőm a gondolataim szabad útra kelnek és teljes káoszt okoznak a fejemben.. Akárcsak most. Elég a haza(?!) felé út, és minden az érzéseim körül forog a fejemben. Vajon mi lenne a jó megoldás, adnom kéne még egy esélyt, igazak-e szavai.. Mi van Tristannel, mi van velem.. Ezek a pillanatok szörnyűek, de nem panaszkodok, ahogy eddig is, úgy ezentúl is képes leszek megoldani a gondjaimat. Előbb utóbb.. Sóhajtva löktem be az ajtót, majd léptem be a házba, ahol sokkal kellemesebb idő fogadott, mint amilyen odakint volt. Lábammal löktem be a szobám ajtaját, de az elakadt valamiben, sőt.. Ennek a valaminek még hangja is volt. Nagyobb erőt fejtettem ki rá, míg végül ki nem nyílt, de a meglepettségem csak nőtt és nőtt, a zavarodottságommal együtt.
- Jesszus megőrültél?!- a földön fekvő idegen a derekát dörzsölte, fájdalmas arckifejezésével.
- Mit keresel itt és hogy jöttél be?- végignéztem rajta, de még soha életemben nem találkoztunk.- Egyáltalán ki vagy?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.- miután meggyőződtem róla, hogy nem betörő, és nem is lehet rossz ember, felé nyújtottam kezemet, ő pedig elfogadta segítségemet.- Ezek a te dobozaid?- a sarokban álló még ki nem pakolt holmijaim felé bökött fejével. Válasz helyett csupán bólintottam.- Miért vannak itt?
- Nem tudom.. Talán itt lakom?
- Ohh, nem..- kissé felnevetett. Felvontam szemöldökömet, karjaimat összefontam mellkasom előtt és vártam, hogy folytassa.- Te nem lakhatsz itt.. Itt én lakom.
- Az kizárt.
- Tényleg? Szerinted hogy jöttem be?- széttártam karjaimat.- Tudod mi a kizárt? Hogy te itt laksz.- már már grimaszolva mutattam fel neki kulcsaimat és lóbáltam meg az orra előtt.- Remek..
- Nekem mondod? Semmi kedvem egy bunkóhoz..- szemeimet forgattam és fejemet ráztam.
- Hát.. Pedig el kell viselned, és csak hogy tudd.. Te sem vagy a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam.- hogy megütöttem volna? Á, dehogy.. Kicsit sem volt szimpatikus számomra az új lakótárs, inkább néztem volna tovább ahogy a földön fekve fájlalja a helyet, ahol találkozott az ajtóval. Szó nélkül ment ki a szobából, pár pillanat múlva pedig egy ajtó csapódását lehetett hallani, ami sajnos nem a bejárati volt. Hiába.. Semmi sem a régi, de talán ez csak egy újabb kihívás, amit nehéz lesz legyűrni, mégis sikerülnie kell. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen személy elrontson mindent, és nem is fogom.- Gabe!- hangja a mellettem levő szobából szólt.
- Lana.- közöltem vele kicsit halkabban, mint ahogy ő tette. Nagy, hangos léptekkel jött vissza a barack színű falak közé. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Tudtam, hogy már láttalak valahol.. Ugye nem..?- végigmért szemeivel, amitől az ellenszenvem csak nőtt.- Ohh, ez most komoly? Louis Tomlinson exe? Komolyan? Nem találtál más helyet?- egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Tényleg közel voltam hozzá, hogy megüssem, de milyen lakótárs lennék, ha már az első napon megütöm, és megmutatom neki milyen könnyű is kiakasztani.
- Ha zavar valami.. Ismered a járást.. Akár el is mehetsz.
- Ohh, ne aggódj, ezt nem hagynám ki..- vigyorgott.- Hallottam a kis se veled, se nélküled kapcsolatotokról.
- Olyan jó neked.- széles mosolyt villantottam, persze a gúny ott volt benne. Őszintén szólva nem így terveztem ezt az utat.. Pontosabban nem egy ilyen alakkal.
- Szépen kicsesztél vele.
- Kivel?
- Tris..
- Várj.. Honnan i..- nem fejeztem be a mondatot.- És m..- ezúttal azonban ő vágott a szavamba, ezzel esélyt sem adva a folytatásra.
- Ha beszélsz vele, mond neki, hogy a nagy tesó üdvözli.- mondhatni szó szerint leesett az állam.- Tudtam, hogy már hallottam rólad a lapokon kívül is.- nem tudtam megszólalni, úgy éreztem az utolsó döfés, az utolsó pont az övé lett.- Legyenek szép napjaid.- azzal már ki is ment a szobából. Szinte megsemmisülve rogytam az ágyra és bámultam magam elé. Tristan sosem mesélte, hogy lenne testvére, főleg nem itt.. A tény az, hogy igenis lesújtottak a hallottak, de nem hagytam, hogy ez mind az utamba álljon.

22. fejezet

Sziasztok Drágák!

Sajnálom, hogy ilyen ritkán vannak részek, de van nyári munkám és sokat is gondolkodtam a folytatáson, hogy hogy legyen.. Hát dűlőre jutottam és ez lett az eredmény. Kis fordulatot vesz a történet, és kíváncsi vagyok a véleményetekre.:)

Puszi. xx

- Niall? Megint én vagyok.. Ha megkaptad, kérlek hívj fel, bár..- nem fejeztem be a mondatot.- Csak hívj vissza, oké? Hiányzol. Oké.. Szia..- azzal már le is tettem. Niall még mindig nem áll velem szóba, bár komolyan nem értem, hiszen akinek oka lenne haragudni a másikra, az én vagyok, ugyanis ő avatkozott az életembe és rontott el mindent, még ha nem is szándékosan, de megtette.. Ezáltal oda a kapcsolatom Tristannel és vele is egyaránt. Mindig ugyan az a forgatókönyv ha erre gondolok.. Hiába próbálom, nem tudom úgy nézni ahogy ő teszi, nem tudok úgy tekinteni az egész helyzetre, hogy miattam volt. Elvégre.. Ő értette félre a dolgokat és döntött el mindent. Néha nem is értem ezt a fiút.. De komolyan, sokszor csak nézem, hogy mit csinál azon agyalva, hogy vajon ő ezt komolyan gondolja? Ugyanakkor a tudat bennem van, hogy ő állt mellettem talán a legjobban amikor Lou elmondta az igazat és a fájdalmas hónapok alatt elviselte a nyomoromat és egy nap többször is képes volt csak azért felhívni, hogy megkérdezze hogy vagyok, hogy elmondhassa; Ő mellettem van. Most úgy érzem elvesztettem. Elvesztettem, ahogy lassan mindenkit elvesztek ebben a városban. Először a szüleim.. Majd Lou.. Tristan.. És most Niall. Kudarcra vagyok ítélve, és pontosan ezért nem fogom páholyból végignézni, ahogy hibát hibára halmozva vesztek el mindenkit. Nem fogok a múltban élni.. Itt hagyom Londont, vele együtt az összes fájdalmat és szenvedést is. Hirtelen jött, és talán meggondolatlan ötlet, de jelenleg nincs jobb. Tudom, hogy az emlékek elől menekülni képtelenség, de az újak majd elnyomják ezeket és a hozzájuk tartozó arcokat is. A One Direction eleinte megmentette, majd két bátor tagja inkább csak romokba döntötte az életemet, ezért is muszáj minél távolabb kerülnöm tőlük. Ez nem folytatódhat, nem futhatjuk újra és újra ugyan azokat a köröket, az nem lehet. Ember érzelmileg képtelen kibírni, én pedig nem várom meg újra a nyugtatókat és egyéb hülye bogyókat. Jobb előbb lépni, mint utóbb, így nem lesz a "mi lett volna, ha.." dolog.
- Kész vagy?- összerezzentem, ugyanis ezúttal is sikeresen elvesztem gondolataimban.
- Csak egy perc.- apró mosolyt küldtem felé, mire bólintott majd újból magamra hagyott az egykori szobámban, ami most üresen állt. Követtem barátnőm példáját és kisétáltam onnan, miután mély levegőt vettem. Brook az egyetlen aki tud a költözésről.. Niall is tudna róla, ha felvette volna a telefont az elmúlt héten, de hiába hívtam, nem reagált, így esélyem sincs a búcsúra, de talán jobb is így.
- Jól vagy? Tudod nem kell ezt tenned, találunk más megoldást.
- Te is tudod, hogy ezt kell tennem.
- Csak.. Vigyázz magadra, és írj minden nap.- elmosolyodtam, majd szorosan öleltem magamhoz. Brook nélkül nehéz lesz, nem csak boldogulnom az elején, de élnem is, elvégre ő jelentette nekem egész életemben a családot.
- De ha most elsírod magad..- elnevettük magunkat, a barátnőm szemeit azonban könnyek lepték el.
- Megyek amint tudok.- aprót bólintottam.- És ne aggódj, nem szólok senkinek..
- Köszönök mindent Brook.
- Szeretlek.- szorosan ölelt magához, ez volt a végleges búcsú pillanata.
- Én is, de ha most nem indulok el..
- Menj.- széles mosoly jelent meg arcán, majd letörölt róla egy könnycseppet. A búcsú mindig nehéz, de ez más volt.. Mint ha a testvérem lenne, azonban ez a lépés nélkül nem lesz jövőm.. Nem az állomásra mentem, szerettem volna még valakivel tudatni a távozásomat.
- Lan.. Mit keresel itt?- meglepettnek tűnt.
- Gondoltam.. Elköszönök.
- Elutazol?
- Költözök.- szólásra nyitotta száját, de egy hang sem jött fel torkán.- Sajnálom.- magához vont, karjait szorosan fonta körém, amitől szívem csak jobban fájt. Fájt, hogy bántottam azt a fiút, aki a legkevésbé sem érdemelte volna meg. Rosszul voltam magamtól, amiért fájdalmat okoztam neki, ahelyett, hogy megbecsültem volna.- Viszlát Tristan.- apró mosolyszerűséget küldtem felé, de magam sem voltam biztos a dolgokban.

hallgasd

Az állomáshoz vezető út szörnyen rövidnek tűnt, mint ha azt vártam volna, hogy valaki felhívjon, utánam jöjjön és maradásra bírjon, de ez nem történt meg. A telefonom még csak meg sem rezdült a mellettem levő ülésen. Néhány percen belül minden készen állt a felszállásra, csak én nem.. De ennek ellenére tudtam, hogy ez a helyes út. Mély levegőt vettem és elindultam a tudattal, hogy itt hagyom ezt a várost és a sok elcseszett dolgot, de valaki nem engedett. Karomnál fogva állított meg, majd maga felé fordított. Ajkaim elváltak egymástól, szívem nagyot dobbant, de képtelen voltam megszólalni. Nem csak az érzés, de ő maga is meglepett. Percekig csak néztük egymást, végül ő törte meg a csendet. Szemei a szokottnál fényesebben ragyogtak, elvesztem bennük.
- Azt hitted búcsú nélkül itt hagyhatsz?
- Én..- kerestem a megfelelő szavakat, de hiába.. Nem találtam őket.
- Brook hívott..
- Brook?- úgy tudtam nem szól senkinek róla, és tudomásom szerint mostanában nem rajong érte, sőt ha tehetné távolságtartási végzést nyújtana be ellene, most mégis felhívta..
- Megértem a döntésedet.
- Tényleg?- egyszerre éreztem, hogy "végre valaki", és egyszerre jött egy újabb nyíl a szívembe, és a vele együtt járó fájdalom. Nem is értem.. Mit vártam? Hogy majd maradásra próbál bírni? Miért is tenné.. Hiszen ő mást szeret.
- Túl sok minden történt veled.
- Niall?
- Nem utál.
- De..
- Csak fél eléd állni.. Azt hiszi elvesztett téged.- nem válaszoltam. Újabb számomra óráknak tűnő csend következett.. A reményt keltő, de ugyanakkor halálos csend.
- Mennem kell.
- Lan?- vissza kellett fordulnom, ugyanis képes lettem volna szó nélkül elsétálni és felszállni a járműre, ami mérföldekre visz tőle. Nagy léptekkel szelte át a kettőnk közötti távolságot, végül néhány centire állt meg előttem. Szívem ritmust váltott, heves dobogásba kezdett. Féltem, hogy ő is meghallja, mit művel ha a közelemben van.- Nem mehetsz el.
- Louis ez..- szavamba vágott.
- Nem.. Úgy értem tényleg nem mehetsz el.- nem szóltam semmit, vártam a folytatást.- Nem hagyhatsz itt..
- Lou..- levegővételem szaporább lett, pulzusom az egekben járt..
- Szeretlek Lana.. Mindig is így éreztem, csak féltem bevallani magamnak..- azt hittem összeesek meglepettségemben. Pillangók milliói szabadult el a gyomromban, annyiszor vágytam rá, hogy kimondja, most mégis úgy éreztem az eszemre kell hallgatnom, és nem a szívemre.
- Bocsáss meg nekem..- hangom halk volt, arcán zavarodottság futott át. Mielőtt megszólalhatott volna, a hangosbemondóban közölték, itt az utolsó lehetőség a felszállásra. Szó nélkül hagytam ott, szinte futva szeltem át a távolságot, és szálltam fel a Brighton felé tartó vonatra.

21. fejezet

- Hallgass a szívedre.
- És ha az is össze van zavarodva?
- Nem lehet.- elnevette magát majd nagyot kanalazott a vaníliás fagyiból. Ujjaim között forgattam a kanalat és csak néztem ki a fejemből, a helyes döntésen gondolkodva.- Figyelj, ha nem tudsz választani, ne válaszd egyikőjüket se.- a barátnőmre emeltem tekintetemet.
- Brook.. Ők nem játékszerek.
- De most érted.. Azt mondtad nem akarod elveszíteni egyikőjüket sem. Hát ne tedd.
- Ugye tudod, hogy a "legyünk csak barátok" szöveg lenne a legrosszabb döntés?
- Neked.- szemeimet forgattam. Hátradőltem az ágyon és behunytam szemeimet, elgondolkodtam egy pillanatra. Tristan azért szeret, aki vagyok, sosem játszott velem. Louis pedig.. Louis érzései homályosak számomra.. Dehogy. Majdhogynem sötétek előttem.- Bárhogy döntesz én melletted állok.- Brook egész életemben támogatott, még akkor is mellettem állt mikor tudta, hogy rossz döntést fogok hozni, de szerinte az ember csak a saját hibáiból tanulhat igazán, és nem akart közbeszólni az életembe, vagy ahogy ő fogalmazna, nem akarta azt helyettem élni. Mindig meg volt a véleményem mindenről, mégis kikértem az övét, mert igenis számított az ő szava, ahogy még most is számít, de mivel tudja, hogy ez komoly dolog, nem akar se befolyásolni, se beleszólni, csupán érezteti, hogy mellettem van. Én pedig ennél többet nem is kérek tőle a jelen pillanatban.. Csak, hogy valaki ne azt hajtogassa mennyire rosszul döntöttem.. Vagy cserben hagyjon, pont ahogy Niall tette. Amióta nála voltam nem is beszéltünk, ahogy ő sem, úgy én sem kerestem, pedig szívem szerint megtettem volna, de úgy éreztem nem én vagyok az, akinek keresnie kell a másikat.- Ne vágj már ilyen fejet.. Mint aki haldoklik.- elnevettem magam arckifejezésén majd felültem.- Inkább menjünk el inni, az kell most neked.- egyből rábólintottam az ötletre, mert amire most szükségem van az az, hogy leigyam magam annyira, amennyire csak lehet.- Ki vagy te, és hol van az igazi Lan?
- Még mindig én vagyok, csak egy kicsit megváltoztam.- elnevettük magunkat, ő pedig hátradöntött, majd rám mászott és csikizni kezdett. Gyakran csinálta ezt, általában amikor nagyon magam alatt voltam, akkor ért a támadás, de mindig feldobta vele a kedvemet, és ez most sem volt másképp. Nem sokáig készülődtünk, mire végre leszállt rólam, elvégre csak inni mentünk.. Megcéloztuk az első útba eső clubbot és azonnal el is foglaltuk a bárszékeket.
Az esténk nagyjából annyiból állt, hogy ittunk, táncoltunk, ittunk, megint csak ittunk, táncoltunk és visszatértünk a poharakhoz. Jól akartuk magunkat érezni, és így is tettük, a határainkat jóval magunk mögött hagyva, de jól szórakoztunk. Az ember hajlandó elfelejteni hol kéne megállnia amikor az érzései nem tiszták, amikor a fejében a káosz már kezelhetetlen. Néhány óra kiesett az emlékeimből, mikor újra úgymond magamnál voltam már kint ültünk a földön, a barátnőm pedig valakivel beszélt telefonon. Volt egy olyan érzésem, hogy a fuvarunkat intézi, de nem tudtam ki lesz az aki haza fog vinni minket. Elnézve őt, sokkal jobban kiütötte magát, mint én.
- Ne legyél rám mérges.- fejét vállamra hajtotta.
- Miért lennék rád m..?- elhallgattam, ugyanis egy ismerős kocsi parkolt le tőlünk néhány méterre. Persze egyből felismertem, ahogy mindig..- Brook?
- Sajnálom.- hangja halk volt, végül arcát hajamba fúrta és átkarolt. Amikor elénk ért nem szólalt meg, ahogy nem is kérdezett semmit sem. Segítettem neki beültetni hátra a barátnőmet, majd beszálltam mellé az első ülésre, mindezt egész idő alatt lehajtott fejjel, kerülve tekintetét. Miután kitettük Brookot és meggyőződtünk róla, hogy reggelig fel sem fog kelni, a házam volt a következő állomás. Vagy percekig ülhettünk szótlanul a kocsiban, mikor felé fordultam. Mély levegőt vettem és összeszedtem magam.
- Ne haragudj.- rám emelte tekintetét, amitől csak jobban összezavarodtam.- Öhm.. Brook..- kis szünetet tartottam, ugyanis képtelen voltam értelmes mondatokat összerakni.- Nem tudtam, hogy téged fog felhívni, ne haragudj, én nem akartalak éjjel zaklatni.. Fuvar kellett, ő pedig hívott valakit, azt hittem a tesóját fogja, de nem így történt és most szörnyen érzem magam.. Tényleg sajnálom, mert tudom, hogy millió dolgod van napközbe, és örülsz ha éjjel pihenni tudsz, és ez hiányzott neked most a legkevésbé, és n..
- Hé.- félbeszakította a hadarásomat. Nagy szemekkel néztem rá, arcán mosoly jelent meg, majd kiszállt mellőlem. Felsegített a szobámba, bár az alkohol hatása már szépen lassan kezdett alábbhagyni. Elküldött zuhanyozni, mikor visszamentem még ott ült az ágyamon, pedig arra számítottam, hogy nem fog megvárni.
- Tényleg sajnálom.- hangom ezúttal halk volt, lehajtott fejjel álltam előtte.
- Hogy érzed magad?
- Nem jól.- felkelt majd elém lépett. Szemei vonzották tekintetemet, kezemet arcára tettem, de nem szakítottam meg a szemkontaktust. Néhány pillanaton belül könnyek homályosították látásomat, majd egymással versenyt futva gördültek végig arcomon a sós cseppek.
- Minden rendben lesz.- közel húzott magához és karjait körém fonta. Hiányzott az ölelése, az illata, mindene.. Mégsem engedhettem meg magamnak mindezt, eltávolodtam tőle és könnyes szemekkel néztem fel rá.
- Nem, nem lesz..- hangom elcsuklott.- Nem.. Nem kellene itt lenned, még a körülmények ellenére sem.. Neked van barátnőd.. Van életed, Louis!- kissé felemeltem hangom, de magam sem tudtam miért.- Van családod! Miért.. Miért nem éled? Miért egy szánalomra méltó lányra pazarlod az idődet? Az álmodat éled! Ne cseszd el.- összetörtem. Fájt minden kimondott szó, hiszen én ezeket sosem fogom igazán megtapasztalni.. Neki azonban értékelnie kéne ezt és nem elvesztegetni az idejét.- Már rég túl lennék rajtad, ha nem tűnnél fel mindig az életembe!- elhallgattam. Többet mondtam a kelleténél.. Számomra kínos csend következett, nem tudtam mit mondani, de ahogy elnéztem arcát, ő sem igazán jutott szavakhoz. Mi a tanulság? Hogy részegen ne beszélj a volt pasiddal, mert megbánod. Én is megbántam, hogy kimondtam ezeket a szavakat.- Most inkább menj el.- hátat fordítottam neki, behunytam szemem és hallgattam ahogy szépen csendben távozik a szobámból, majd a házból.